HOGYAN LETTEM HÁLÁS?

Pont eleged van?

Téged is környékezett már újra és újra az a jó tanács, hogy csak légy hálás és minden jóra fordul? Esetleg most is a sunyiba küldenél mindenkit, aki ezzel üldöz?

Minden k@ki?

Akkor figyelj kicsit, mert nagyon is tudom, mit érzel, milyen mértékű ellenállásod van ez ügyben. Arról az ehhez társuló érzésről már nem is beszélve, amikor hol lázadva élvezed a hálátlanságodat, illetve amikor ez az állapot átcsap mondjuk a hálátlanságod miatti bűntudattá. Ilyenkor persze szeretnél Te hálát érezni, de sehogy sem megy. Mert minden olyan zűrzavaros és csupa fájdalmasnak, kellemetlennek, kínzónak, rossznak megélt érzés gyötör. Na, én ezeket neveztem el hálátlan körülményeknek, történéseknek. És még én legyek hálás?! Biztos, hogy nem! Ilyenkor a legszelídebb verziómban csak szenvedtem, de sokszor mérhetetlenül dühös voltam és bizony nyílt a bicska  a zsebemben. Évtizedek teltek el így az életemből.

Kicsiként…

Pedig gyerekkoromban hálás, mindennek örülni tudó kis csajnak hittem magam. Sosem követelőztem, sőt kérni is nehezen ment. Inkább akkor is csak kisebb dolgokat. Jó kislány voltam, mégis rossznak éreztem magam valamiért, mint aki nem elég jó ahhoz, hogy megérdemeljen klassz dolgokat. Jó kicsire össze tudtam húzni magam, ne is vegyenek észre. Az igényeimet, vágyaimat rejtegettem, szégyelltem. Akkoriban -és még nagyon sokáig- azt hittem, hogy elégedetlennek tűnök, ha mást is szeretnék a meglévő dolgokon kívül. Mélyen hallgattam tehát ezekről. Lassan már én magam sem hallottam meg magam vagy ha igen, szánalmas sóvárgásomnak nem adtam hangot. A minden apróságnak örülés mögött azonban nem feltétlenül a hála volt. Láttam, hogy az ajándékozó örül az örömömnek és ennek való megfelelésemben örömöt mutattam.

Növőben…

Aztán a dacos kamaszkoromban már nem foglalkoztam azzal a szégyenérzettel, amit illett volna éreznem a hálátlanságom miatt. Már nem ment a hamis öröm mutatása más öröméért, szeretetéért.  Persze itt meg a szégyenérzetet dugtam el jó mélyen magamban amiatt, hogy még örülni sem tudok és ezzel megbántok másokat. Szóval az aktuális érzéseim kimutatása -pláne építő módon- sokáig gondot okozott a környezetemnek.

Kerülőút…

Mi  a “megoldás”? Ugye Te is tudod? Igen, az elfojtás. Szuper! Mi következett ebből? A rejtett elégedetlenség. Mi az, ami nyomogatta ezt a gombomat? Mások nyílt elégedetlensége. Erre mindig kiakadtam, mert magamban úgy elnyomtam, hogy azt hittem, nincs is, hogy én aztán igazán elégedett vagyok mindennel. Sejted ugye? Sok emberi kapcsolatomra kivetült az önmagammal való kapcsolatom hiánya. Miközben jártam az önsajnálat, az áldozatiság, az önigazolás útját, semmit nem haladtam a kívánt irányba, a boldogság, az elégedettség felé.

Bár papírból volt a 20 filléres, leesett végre…

Rájöttem végül, hogy tényleg nincs jó és rossz, csak az én fejemben léteztek ezek a címkék. Amíg amúgy vélekedtem, arra rímelő dolgok történtek velem. Például amikor azt hittem, rosszabb már nem lehet, az élet megmutatta, hogy de igen. És vicc, de ezek a “rosszak” nyitották fel végül a szemem és sosem gondoltam volnahogy ezekért leszek valaha  a leghálásabb. Persze elismerendő, hogy milyen szuperül átugráltam életem tüzes karikáin, mára azonban a békét tartom a legizgalmasabbnak. És határtalan mennyiségű örömre kapcsoltam a szenvedés helyett.

Újratervezés…

Sokat köszönhetek a szenvedéseimnek, már csak emiatt sem zárom ki az életemből ezeket. Egyszerűen nem választom tovább, mert enélkül is el tudom magam ismerni, enélkül is megérdemlem az életet, és enélkül is értékes vagyok. Az addigi “nekem nem lehet…” -téves, ámde igaznak hitt-  felfogásomat lecseréltem a “nekem lehet…” sokkalta könnyedebb, ráadásul igaz nézőpontra. Az élet örömből van és nem kell érte megszenvedni. HAHÓ! Nem bűn, és nem szégyen örülni! Még csak nem is tilos! Ok nélkül is okés! Szabad felszabadulni!

Mindenki nyer, jupiii!

Te is hajlandó vagy megengedni Magadnak ezt a “pimasz” választást? Elképzeled, mekkorát lendít az örömteli világod a világon? És ha befogadod, a világ örömteli dolgai feltárulnak előtted. Kölcsönhatásban vagyunk egymással. Te is másképp érzed Magad egy lehangolt ember társaságában, mint egy életigenlőében. Ha mindenkor azt az eredendően örömteli lényedet éled, aki valójában vagy, a legtöbbet teszed Önmagadért, s rajtad keresztül  másokért is. Mindenféle megváltás, megmentés, netán meggyőzés nélkül, könnyedén.

Mindent lehet…

Sírsz? Sírj! Az is rendben van. Tudsz örülni a könnyeidnek? Szuper! Akár igen, akár nem. A saját tempódban szép lassan vagy egyszeriben felfedezed, hogy a szád felfelé is tud görbülni, s mosolyod fölötti örömödben megérted a hálát. Nevess csak és add tovább! 🙂

S lőn… spanyolviasz 🙂

Egyszerűen felfogtam és megértettem, hogy spiri ide, ezó oda, relativitáselmélet van, no meg tudatosság. Mindig a nézőpont a döntő. OMG! Hogy utáltam, amikor Apu a nyári esőre mindig azt mondta, hogy kell a növényeknek! De pont akkor, mikor strandolnék?! Ezen biztos Te is átestél, ahogy a fordítottján szintén, egy kánikula utáni pezsdítő zuhénak örülve. Apu szavaival élve: “Ez csak víz.” Miért is ítélnénk meg tehát jónak vagy rossznak? Mára ugyanez a nézőpontom a pozitív gondolkozásról vs. negatív hozzáállásról. Amiatt, hogy valamit jónak tartunk avagy rossznak, azt a saját szemszögünkből tesszük. Attól azonban még az a valami egyszerűen csak van. Mindenféle előjel, előítélet, ítélet nélkül.

Nahát…!

És tudod, mi a legviccesebb? Ahogy kitágítottam a látásmódomat a megítélés nélküli szemlélődésre, spontán észrevettem az áldásokat az életemben. Igen! Azokat, amik végig ott voltak, maximum természetesnek vettem őket vagy épp kicseszésnek éltem meg az álruhásakat. Viszont innen nézve már minden értelmet nyert. Hiszen későbbi jó dolgok előző rosszból születtek, miután hagytam, miután felhagytam a szenvedéshez való ragaszkodásommal.

Utam onnastól,hogy…

Nekem konkrétan ez a hála dolog fokozatosan kúszott be az életembe, ahogyan képes voltam megengedni. Először csak a nyilvánvaló dolgokért tudtam köszönetet mondani. Pl. amikor kaptam valamit. Megköszöntem, szevasz. Illik is, meg hát tényleg köszi!. Még örülni is tudtam. Igazán! Aztán az eddigi életem fontos szereplőit, eseményeit is meg tudtam köszönni, mint Fiaim, Szüleim, Barátaim, Tanítóim, Testem, Otthonom, Munkahelyem, időjárás, az Élet szépségei, stb. Ezután jött a “rossz” dolgokért érzett őszinte hála, miután ezeknek köszönhetően került méltó helyére az önértékelésem például. Aztán szerintem soha, de soha, de soha ,de soha nem jutott volna magamtól eszembe, hogy Magamnak is lehetek hálás! Csak buliból kipróbáltam, mert azt gondoltam, úgyis be vagyok oltva ez ellen. Viszont az önbecsülésem tényleg a helyére kerülhetett a sok bántás és önbántás után, mert már a könnyekig meg tudok hatódni azon, hogy honnan indultam és hol vagyok  most a folyamatos önmunka által. Ma már a jövőbeli lehetőségekért előre hálát érzek, mert tudom, hogy minden lehetséges. Nekem is, Neked is! 

Mit nézel…?

Diskurálhatnánk ám, hogy Te hol tartasz most a hála útján! Tiszta szívemből kívánom Neked, hogy mielőbb megérthesd, megtapasztalhasd az életedben, hogy a hála egyszerűen meghálálja önmagát. Csak figyelj és vedd észre! Legalább légy kíváncsi, mi történik, ha minden nap észreveszed a “rosszban” a “jót”! Még ha picinyke is. Mert megnő ám! ( Pont, mint a bajok -korábbi hangoltságomból…)

Mit szólsz…?

Belőled milyen érzéseket hoz fel  most a hála fogalma? Mit érzel? Mi van Benned? Mit szeretnél? Mit választasz? Diskuráljunk légyszi, légyszi, légyszi, légyszi! Ha pedig úgy érzed, ez az írás másoknak is hozzájárulás lehet -akárcsak az értékes hozzászólásod-, hálás leszek, ha megosztod! KÖSZÖNÖM! Itt egy dal! Mosolyogj! 🙂

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük